Főmenü


Szabó Magda

Szabó Magda

Vissza a főoldalra  

Bízzál az életben, nem ok nélkül kaptad

1917. október 5-én született Debrecenben. Érettségi vizsgáját 1935-ben tette le szülővárosában, 1940-ben a debreceni egyetemen szerzett latin–magyar szakos tanári és bölcsészdoktori diplomát. Ugyanebben az évben kezdett el tanítani is: két évig szülővárosában, majd 1942-től 1945-ig Hódmezővásárhelyen a Református Leánygimnáziumban dolgozott. 1945-től a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium munkatársa 1949-ben történt elbocsátásáig. Első versesköteteit is ebben az időszakban írta, majd 1949-től 1958-ig a kényszerű hallgatás időszaka következett. Ekkor keletkezett munkáit később adták ki.
1958-tól sorra írta regényeit, a Freskó és Az őz hozták meg számára a szélesebb körű ismertséget 1959-ben. Innentől kezdve dolgozik szabadfoglalkozású íróként.

Eddig közel negyven műve jelent meg. Ő az a magyar író, akinek a legtöbb nyelvre lefordították és legnagyobb példányszámban adták ki könyveit a világon. 1959-ben és 1972-ben József Attila-díjat, 1978-ban Kossuth-díjat, 1987-ben Csokonai-díjat, 1992-ben Getz-díjat, 1996-ban Déry Tibor-díjat, 2001-ben Corvin-láncot kapott.
Szabó Magda 2007-ben, 90. születésnapján megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje (polgári tagozata) kitüntetést, valamint Hazám-díjjal jutalmazták. A Szépírók Társaságának tagja, Budapest és Debrecen díszpolgára volt.
Kilencven éves korában, 2007 november 19-én, délután négy órakor, olvasás közben érte a halál.


Az utolsó interjú Szabó Magdával

Megtalálható a könyvtárban Szabó Magdától:


Ginát, az elkényeztetett, szabadon és jómódban élő kislányt apja, Vitay tábornok, egy napon - valamikor 1943-ban - minden magyarázat nélkül felpakolja, és elviszi egy távoli város református nevelőintézetébe. Senkitől nem búcsúzhat el, minden kapcsolata megszakad a külvilággal, apjával is csak hetenként egyszer beszélhet telefonon. Az intézetben minden személyes tárgyát elveszik, sötét, formátlan egyenruhába bujtatják, s kényszerítik, hogy külsejével együtt korábbi szokásait is megváltoztassa. Az otthoni vidám és könnyed élet helyett rideg, percnyi pontossággal beosztott órarend szerint kell élnie, s mindenütt csak tilalmakkal találkozik. A sivár életre kényszerített lányok különös szokásokat, meséket, valóságos kis mitológiákat találnak ki maguknak, hogy vidámabbá tegyék életüket.

 


Szeredás Emerenc egy lakóközösség házfelügyelője és a regénybeli írónőnél bejárónő, házvezetőnő. Több mint húsz évig gondoskodik róla, mindent elvégez körülötte; aki nem más, mint egy pokrócmodorban jóságoskodó házitündér. Viselkedése roppant tartózkodó, semmi bizalmaskodás, s az írónő mégis azon kapja magát, hogy fölébe nőtt, hogy a házvezetőnő érzelmileg uralkodik rajta, hogy valamiféle anya-lánya szeretet szövődött közte és a bejárónő között, s amikor Emerenc megbetegedvén, fenséges (vagy ostoba?) proletárgőgjében magára zárta lakása ajtaját, az elkésett orvosi beavatkozás nem tudott már halála útjába állni.

 


Az iskola nagy eseményre készül: álarcosbál lesz, és ez mindenkinek fontos, izgalmas esemény, de a főszereplő Kriszti számára különösen. A bálra készülőben és a bál folyamán egész addigi életét átgondolja. Édesapja, aki fiatalon megözvegyült, vajon miért olyan furcsa és különös mostanában? Mi lesz velük, ha a régóta magányosan élő nagymama valóban férjhez megy Bence bácsihoz? Ki az az ismeretlen, titokzatos fiú az álarcosbálon, és miért beszélget vele olyan különös dolgokról, hogy mi a véleménye a fiatal Évi néniről, az új osztályfőnökről?

 


A regény Csándy Katalin könyvtáros élettörténete. Katalin áldozatkész, jó szándékú, mégsem tud boldogságot teremteni maga körül; az élet - családjáé és önmagáé is - "kifolyik ujjai közül". Ezt a jól ismert asszonytípust elemzi Szabó Magda finoman árnyalt megfigyeléseivel. Nemcsak jelenét, kapcsolatait, gátlásaiból törvényszerűen fakadó félreértéseit ábrázolja hitelesen, hanem személyisége kialakulását is. gyermekkorától kezdve egészen addig, míg fiatal vetélytársának, nevelt leányának engedi át férjét, és ő maga önként, szinte felszabadultan lép ki házasságából. Sejteni véljük: vidéken szabadabb, érettebb és talán boldogabb élet is várja. Csándy Katalin nem erőtlensége, hanem gyermekkora, neveltetése, gátlásai miatt tehetetlen. Környezetében mégis ő a legerősebb, mert a legtisztább ember, akit ösztönös jó szándéka segít felismerni és elviselni a körülötte élők megalkuvását.

 


A regény címe a Freskó a történet folyamán tárgyi értelemben is szerepet játszik. Egy református papcsalád legifjabbja festette meg kislány korában. A faliképen mindenki ott található, aki így vagy úgy a családhoz tartozott. Annuska, a család lázadója, kilencévi távollét után elmebeteg anyjának a temetésére érkezik a regénybeli városba, amelyben nem nehéz felismerni Debrecent. "Kisebbik lányom, Annuska, nem tartozik családom körébe többé. Az Úr kifürkészhetetlen akaratából elvette tőlünk, olybá vesszük mint a halottat" - írta az egyik rokonhoz kenetteljesen az apa. Annuska valójában azért hagyta el a parókiát, mert nem tudta elviselni a nagy család farizeus viselkedését, sok szempontból reakciós nézeteit. A temetésen életre kelnek a freskó alakjai, s megmutatják igazi énjüket. A különös, párhuzamos emlékezések négy generáció életének sorsdöntő eseményeit elevenítik fel.

 


Katalin utca a gyermekkori nosztalgiák, a gyermekkorban alakult kapcsolatok továbbélésének és szétroncsolódásának regénye. Három család él egymás mellett a budai utcában. Gyermekeik nemcsak játszótársak, barátok, hanem bonyolult, szövevényes - jobbára be nem vallott - szerelmi kapcsolatok is kialakulnak közöttük; Bálint és Irén jegyesek, de a két másik lány; Irén húga, Blanka és a zsidó fogorvos lánya, Henriett is szerelmesek Bálintba. A harmincas évekbeli ifjúkor világát széttöri a háború. A fogorvosék elpusztulnak (a szülőket elhurcolják, a bujkáló Henriettet lelövik a németek); Irén és Bálint nem házasodnak össze, csak a hatvanas években, amikor már mindketten fáradtak, keserűek és kiégettek. Henriett tragikus halála, majd az ötvenhatban disszidáló Blanka hiánya a későbbi események vezérmotívuma. A regény középponti alakja a kemény, túlzottan rideg, feloldódásra alig-alig képes Irén: az eseményeket főként ő meséli el, próbálja értelmezni, s a saját sivár sorsát is valamiképp megmagyarázni.

 


Nagy Gábor főorvos rendelés közben szívrohamot kap és meghal. Utolsó fél mondata - "Mondják meg Zsófikának..." - 11 éves kislányának szólt. Zsófi mindenáron meg akarja tudni a mondat másik felét is. Kinyomozza apja utolsó betegét, aki nem más, mint saját iskolájának barátságtalan portása. Pista bácsi bokatörés miatt éppen ágyhoz kötött. Zsófi, leküzdve rémületét, gondozni kezdi az öreget, aki kezdetben kétbalkezes, de szemfüles, keresni akaró gyereket lát benne. A kislány ugyanis senkinek sem árulja el titkát, mert úgy látja - s jól látja - , hogy senki sem érti meg. Legjobban az anyja ismeri félre, aki pedig az elméleti pedagógia tudósa. Az önállóság útját járó gyermek sok izgalmas, szívszorongató és néha megmosolyogtató kalandba keveredik, és kever másokat is. A bonyodalmakból végül is általános iskolai tanárnője menti ki. Édesapja csonkán maradt mondatának hiányzó felét pedig új barátai, igazi énjét végre felismerő régi ismerősei, rokonai magatartásában, saját élményeiben és tapasztalataiban találja meg

 


Szabó Magda évekig tartó munkával készült arra, hogy megírja édesanyja, Jablonczay Lenke élettörténetét. Egy veszendő korszak veszendő embereire világítanak a személyes indulattól is átizzó dokumentumok. Rekviem és mementó egyszersmind Szabó Magda családregénye. Rekviem a porladó ősökért (legfőképpen az édesanyáért), s mementó a kiegyezéses, millenneumi lázban égő, majd háborúba forduló Ferencz József-i időkre

 


.

 



Egyebek
e-Ellenőrzőkönyv
e-SZAKMA
Keresés a honlapon
Informatika
Tanárok oldalai
Nava különgyűjtemény
Érettségi tablók
Honlaptérkép
Nyomonkövetés
Google English
 
Kép