Főmenü


Wedekind előadás kritikája

 A Színházajánló.hu értékelése a Wedekind: A tavasz ébredése című elősadásról:
Kamaszvágyak, sötét erdő
Mintha nem változtak volna a körülmények semmit 1891, a darab születése óta, legalábbis ez tűnik ki A tavasz ébredése című Wedekind-dráma Karinthy Színházban látható előadásából. 

Vidovszky György ismét kamaszkorú színészek segítségével építi fel a művet, és szertefoszlatja azt a vélekedést, hogy a darab kiment volna a divatból. Hiszen a szocializációs alapintézmények (elsősorban a család és az iskola) egyre inkább magukra hagyják a számukra ismeretlen gyerekeket.

Mert a történet múltbeli, ez biztos – így nem beszélnek, cselekednek mai kamaszok. Ám a magatartásformák, a bizonytalanságok, a felelősség tudatának hiánya és a felnőttek segítségének elégtelensége nagyon is ismerősnek tűnnek. A különbség az, hogy ma az anya nem prűdségből nem világosítja fel a nemiségről a gyerekét, hanem azért, mert nincs rá ideje, vagy eszébe sem jut, hogy kéne. Talán ma már a kérdést sem teszi fel a gyerek, hiszen a vizuális kommunikáció csak úgy ontja magából a szexualitást. Kérdés, hogy ez ad-e bizonyosságot és válaszokat – sejthető, hogy éppen ellenkezőleg. A tavasz ébredésében ma nem a felnőttek érzéketlenségére adott válaszreakció az érzéketlen szexualitás. Itt a testiség mögött vágyak, érzelmek, problémák vannak, amikkel a felnőtt társadalom nem törődik, nem vesz róluk tudomást, nem reagál rájuk, hanem jó szokása szerint megpróbál úgy tenni, mintha nem is lenne.

Éppen ezért válik működőképessé a koncepció, Vidovszky végig jelzi (az adott időbe nem illő tárgyakkal tágítja ki a színrevitelt) az elemelést; nem lép bele a modernizálás csapdájába: az akkori 14-15 évesek tárgyalt problémái ma akár több évvel korábban felmerülhetnek. Wedekind rendszere akkor működött, a néző (a beavatandó, merthogy a vállalás szerint beavató színházról van szó) feladata pedig az, hogy megtalálja a mai párhuzamokat. Ennek megfelelve Vidovszky a kamaszlélektanra koncentrál, a műből a gondolati síkot emeli ki – a játéktér egy erdő: az érzékek, érzelmek, kérdések és viszonyok erdeje, amelyből hol tisztásra jutnak, hol a lombkoronán találják magukat, hol alámerülnek a bokrok sötétjében. Jól kihasznált, a függőleges vetületet, a színpad magasságát is beemelő indatengert tervezett díszletként Ondraschek Péter, amit a rendező alaphasonlatnak (is) használ.

Az egyes figurák sokkal inkább típusok mint egyéni karakterek, ez alól egyetlen kivétel van: Stiefel Marci. Ő az, akinek kérdései vannak, és fel is meri őket tenni, akinél tétje van már a létezésnek is. Az őt alakító Koloszár András messze kiemelkedik a játszók táborából: érzékeny, összetett, sokszínű karaktert képes létrehozni. A többiek – lányok, fiúk egyaránt – kevésbé határozott kontúrú figurákat jelenítenek meg, amely talán annak is köszönhető, hogy a bemutatón az érezhető: nem mindenki jutott el a munka végére, az egyes szerepekkel ugyanúgy akadnak még feladatok, kijelölni- és megbeszélnivalók, mint a második felvonás az elsőhöz képest sokkal darabosabb, nem annyira következetes dramaturgiájával, elméretezetten lírai és melodramatikus hangvételével.

A felnőtt szereplők inkább felskiccelt karikatúrák. Elsősorban a pedagógusok, akik Marci öngyilkosságát Gábor Menyus nyakába akarják varrni, azt feltételezik ugyanis, hogy a fiú hagyatékában talált irat, amelyben Menyus részletezőn feltárja a szexualitás mibenlétét, vezet Marci halálához. A nagy bűnbakkeresésben a visítozó és érdektelen, állásfoglalásra képtelen tanárnők (az eredeti drámában még tanár urak voltak) arról vitatkoznak, hogy ki kell-e nyitni az ablakot vagy sem (a pedellus kezében egy Rousseau-mű!). Aztán a szülők: az öngyilkos gyereküket megtagadó Stiefelék („Ez nem a mi fiunk volt, ez a kölyök! Ez nem a mi fiunk volt!” – kántálják), az életét a hinduizmusnak áldozó Gáborné, a gyerek nevelésének állítólagos hibáit a tragédia után az anyának felrovó apa. A színészek közül Honti György Hoborth iskolaigazgató-paródiája jól elkapott figura, illetve a Bergmann-nét játszó Kranyik Ildikó szűklátókörű, megfeleléskényszerében és tudatlanságában tragédiát okozó anyafigurája kiemelendő. Különlegesség, hogy a darabbeli Gábor család valóban is egy család (Dér Zsolt – Menyus –, Dér Denisa – anya – és Dér András – apa), ám ennek az előadás szempontjából semmi jelentősége, sőt: a második felvonásban a szülők beszélgetése szinte teljesen „kívül van” a produkciót, megtörve a lendületet. Ez azonban csak tetézi a már említett problémákat: Menyus intézetbe kerülésétől már nem tisztán követhető a történet, mintha innen kapkodnának az alkotók, pedig ötletből még mindig futja (például a fejetlen Marci megjelenése Menyus temetői lázálmában). Ezzel korábban sem fukarkodik a rendező, a történések, fordulatok nem explicit módon vannak kifejezve, hanem asszociációkkal, áttételesen, ízléssel és kreativitással (ezek közül a legemlékezetesebb Marci halálának megjelenítése az első rész valóban katartikus, gondolatébresztő és várakozást eredményező befejezése). Az előadás vége pedig nyitott: Menyus kivonulása a nézőtérről (a látomásból? a gyereklétből? – és kivé válik?) nem zárja le a történetet, éppen ellenkezőleg: a nézőnek tovább kell folytatnia a gondolkodást.

Az egyes jelenetek, interakciók finomsága, kidolgozottsága nagyban köszönhető Gyevi-Bíró Eszter remek érzékű mozgáskidolgozásának; a gyerekszereplők színészi hiányosságait roppant meggyőzően tudja egyensúlyozni a viszonyok mozgás általi szabályozásával. Pap Gábor zenei betétei, a 19. századot idéző dalok, dalrészletek, hangulatos zongorafutamok, érzelemkeltő hatású hangeffektusok jól szabályozzák a színpadi történések atmoszféráját és kontextusát. Ha az előadást hagyják kifutni, és az alkotók a tapasztalatokat folyamatosan beépítik az elkészült alkotásba, néhány hónapon belül igen kifinomult, érzékeny és alapos munka válik belőle. Amit láttunk, abban óriási munka érezhető, de finomhangolás még jócskán szükséges. Mindenesetre az biztos, hogy sok osztályfőnök, tanár, szülő profitálhat abból, ha diákjaik, gyerekeik – és ők maguk is! – válaszolnak az előadás által feltett kérdésekre, mert választ keresni muszáj. Hiszen a szülők és tanárok viselkedése, a gyerekek és a felnőttek viszonya egy egész társadalom lenyomata – és jövője. Jó lenne, ha végre vége lenne az 1890-es éveknek, és nem jönne újra el.
 



Egyebek
e-Ellenőrzőkönyv
e-SZAKMA
Keresés a honlapon
Informatika
Tanárok oldalai
Nava különgyűjtemény
Érettségi tablók
Honlaptérkép
Nyomonkövetés
Google English
 
Kép